Az utóbbi időben figyelemmel kísérhettük mindazt, ami történt Angliában, és amit láttunk, elgondolkodtatott. Valóban néhány % dönti el mindenki sorsát? Valóban igaz lehet, hogy az amit Wim Kan holland komikus cinikusan megjegyzett: „A demokrácia a nép akarata. Reggelente meglepődve olvasom az újságban, hogy mi az, amit akarok.” Ez lenne a demokrácia? Elfigyelhettük a Ligetvédőket is az utóbbi napokban, ahogy a rendőrök és fura kopasz emberek bántalmazták Őket, csak azért mert nem szeretnének múzeumokat a Városligetbe, nem szeretnék, ha kiirtanák a fákat. A kormányunkat nem zavarta a tiltakozásuk és az emberek tüntetései. A szemünkbe hazudnak és átvernek minket. Tényleg elképesztő, amit művelnek és az embernek az az érzése nem tehet semmit. Vagy mégis? Kíváncsi voltam és a kormányzási formákról, sok könyvet olvastam. Tudni akartam mások mit gondolnak a mai globális politikai rendszerről. Arra jutottam, van megoldás. Van kiút az alagútból, de ehhez egy komolya összefogásra van szükség, mert ha nem, annak súlyos következményei lehetnek… Úgy tűnik, az emberiség eljutott oda, hogy elege lett a központosított hatalomból és inkább a decentralizált hatalmat részesítik előnyben. Nem értik a pénz működését. Minden olyan ellentmondásos. Csak azt látjuk, vannak, akik óriási vagyonokat halmoznak föl közpénzekből, és vannak, akiknek még a napi betevőt is nehéz megkeresni kínkeserves munkával. A kis betekintő, amit összeszedtem, az én lelkivilágomat és egyszerű gondolkodásomat tükrözi. Nem azt mondom, hogy ez a megoldás, de igazán érdemes rajta elgondolkodni… Az embereknek elegük van az ígérgetésekből, elegük van a politikából, mert úgy érzik, nem lehet beleszólásuk. Ezen változtatnunk kell! Ez a Mi Életünk és Mi nekünk kell rendelkeznünk felette, nem másoknak! A döntéseinknek a Mi kezünkben kell, hogy legyen, nem pedig néhány „kiváltságos” kezében!

„A következő magyarázatra szoruló kifejezés a jó kormányzás. A jó kormányzás kifejezés arra utal, hogy azok az intézmények, amelyek a közszervek működését szabályozzák, az állampolgárokat részvételre ösztönzik, és a biztosítják a magán és közszféra közötti határok sérthetetlenségét. A jó kormányzás legfontosabb feltételei az elszámoltathatóság, a közszféra transzparenciája, a lakosság széles körű részvétele a kormányzat minden szintjén, az adminisztráció és politika funkcionális elválaszthatósága, az állampolgári jogok védelme, lakosság-orientált közszolgáltatások megléte, illetve a pénzügyi elszámoltathatóság. A decentralizáció és a jó kormányzás közötti összefüggést, a decentralizált kormányzás koncepciója adja meg, amely egy olyan helyi kormányzati rendszerre utal, ahol alapvető funkciók, megfelelő források és egyértelműen azonosított felelősségi körök vannak jelen a nemzeti szint alatt is, illetve a nemzeti és helyi szintek közötti kapcsolat biztosított. Egy ilyen rendszer a jó kormányzás alapelveire épül és a fenntartható emberi fejlődés elérését célozza.
Ezzel együtt a jó kormányzás és a decentralizáció közötti összefüggés némi magyarázatra szorul. A jó kormányzás kifejezés a hidegháború óta az esetek többségében demokráciát (demokratikus berendezkedést) jelent. A két fogalom szinonimaként történő használatának oka, hogy a demokrácia kifejezés az elmúlt évtizedekben elvesztette politikai semlegességét, és mára a nyugati kultúra dominanciájával kapcsolatos asszociációkat vált ki. Ha tehát a jó kormányzás demokráciának felel meg, rögtön érthetőbbé válik a decentralizáció jó kormányzásra (azaz demokráciára gyakorolt hatása). A demokrácia ugyanis eredetileg közvetlen demokráciát jelentett, ahol minden polgár jogosult volt a döntéshozatalban való részvételre. Az állampolgári jogok széles körű kiterjesztését követően azonban lehetetlenné vált, hogy mindenki közvetlen képviselje érdekeit, így kialakult a képviseleti demokrácia, ahol az állampolgárok választott képviselőkre ruházzák át a döntés jogát. Így azonban fennáll annak a veszélye, hogy az eredeti érdekek módosulnak, vagy megfelelő kommunikációs csatornák hiányában a képviselők nem értesülnek az állampolgárok igényeiről. A decentralizáció egyik legnagyobb előnyének azt tartják, hogy a döntési folyamatokat közelebb viszi a lakossághoz, és ezzel megkönnyíti a választópolgárok és képviselőik közötti információáramlást és a választói igények kielégítését. Így közelebb kerülünk a demokrácia eredeti formájához, azaz a közvetlen demokráciához, ez pedig szélesebb körű elégedettséghez és politikai stabilitáshoz vezet.
A decentralizáció a civil társadalom bevonásának is hatékony eszköze lehet, mivel a politikai pártok helyi képviselete nyitottabbá válik a helyi közösségek irányába, és fórumokat hoz létre a lakosság helyi ügyek menedzselésébe történő bevonása céljából. A lakosság bevonásával pedig több információ szerezhető annak igényeiről, így lehetőség van a legfontosabb szolgáltatásokat ennek megfelelően alakítani. Ennek segítségével pedig végső soron javíthatók a lakosság életkörülményei, ami nagyobb társadalmi elégedettséghez, alacsonyabb konfliktus potenciálhoz és a viták békés rendezésének lehetőségéhez is hozzájárul.
A helyi önkormányzatok hatékonyabbak a központi kormányzatnál, mivel rugalmasan alkalmazkodnak a lakosság igényeihez, illetve költséghatékonyak. Itt is megjelenik a korábban felvázolt logika, miszerint a közszolgáltatásokkal való lakossági elégedettség az egész politikai rendszer legitimációját erősíti, ami hozzájárul az állam stabilitásához és a konfliktusok békés megoldásához. A helyi hatóságok emellett jobban tisztában vannak a konfliktusok okaival, ami megkönnyíti azok megoldását. Helyi szinten jobban biztosítható a kisebbségi érdekek érvényesülése is, mivel a demokratikus helyi önkormányzaton keresztül lehetőség nyílik a politikai részvételre és az etnikai identitás megőrzésére, így elkerülhető a szeparatizmus. Ezen felül a gyenge vagy bukott államok esetében lentről felfelé újraépíthető az állami legitimáció.”

„Az Európai Bizottság azonban rávilágít a decentralizációval szemben megfogalmazott ellenérvekre is, melyek a következők: a decentralizáció által létrejöhet az állami szakszerűtlenség egy újabb szintje, ezen felül a hatáskör-átadás költségei önmagukban túl magasak ahhoz, hogy a legszegényebb államok megengedhessék maguknak. A decentralizáció magában hordozza a különböző szinteken lévő hatáskörök ütközését, bizonytalan a szegénységcsökkentésre gyakorolt hatása, nincsen elég társadalmi tőke helyi szinteken, így nem garantálható a hatékony elkötelezettség a helyi ügyek mellett. Továbbá, a decentralizációra több szakértő szerint csak akkor kellene sort keríteni, amikor a központi szint már megfelelően működik. A felvetődő kétségek ellenére azonban az EU továbbra is nagy hangsúlyt fektet a decentralizáció támogatására.”

Ezzel nem értek egyet! Ez teljesen kiküszöbölhető, ha van az országnak egy másodlagos pénze, illetve több helyi pénz van forgalomban. Akárcsak Svájcban a „WIR”. Annyira felpörgetné az ország belső gazdaságát, hogy az kihatással lenne a magyar forintra is. Megállíthatatlanul elkezdene erősödni, akárcsak a svájci frank, ráadásul, kitudnánk fizetni az államadósságot, mivel megindulna az országban a termelés, ami által nyilvánvalóan több exportunk lenne. Újra Európa „éléskamrája” lehetnénk, de valószínűleg nem csak a mezőgazdaság lendülne fel.
Ha lenne a kormány által nyomtatot, 0% kamatozású, magyar forintra át nem váltható pénze, ami ugye nem „hitelpénz” mint a forint, megoldaná minden problémánkat, főleg úgy ha emellé még társulna egy Alkotmány módosított Szövetségi Köztársaság, amely a nevéből is adódóan decentralizált. Amelyben az adók az önkormányzatokhoz folynának, és a befolyt összeg 30%-a lenne utalva a szövetségi kormánynak...

„A UNDP dokumentumaiban a korábbiakhoz hasonló decentralizáció melletti érvekkel találkozhatunk. A decentralizáció előnyének tekintik a helyi igények magasabb szintű kielégítését, valamint a lakosság bevonását a fejlődést segítő kezdeményezésekbe, amely a fenntarthatóság és az „ownership” elengedhetetlen feltétele. A helyi fejlődésben érdekeltek, például a civil és a magánszféra együttműködése, egyszerűbb kommunikációja szintén előnyként említhető, mivel hozzájárul a problémák kreatív megoldásához. A közszolgáltatásokkal való elégedettség pedig jobb adófizetési hajlandóságot eredményez, emellett egy decentralizált rendszerben növekszik az elszámoltathatóság, így végső soron kisebb lesz a korrupció, jobban fejlődik az adott régió, valamint javulnak a szegénységi mutatók.”

„Nyiri Zsolt szerint problémát jelent a decentralizációs programokkal kapcsolatban, hogy a hivatalos retorikával ellentétben a legtöbb fejlődő ország esetében épp a centralizáció irányába történik elmozdulás. De ahol végrehajtják a decentralizációs programokat, ott is általában csak dekoncentrációról vagy delegációról van szó (tehát a decentralizáció alacsonyabb szintjeiről). Azonban csak a valódi decentralizáció, tehát a devolúció (a döntési kompetenciák és a hatalom átadása autonóm és független helyi kormányzati egységeknek) és a privatizáció van pozitív hatással a jó kormányzásra.”

„Pranab Bardhan és Dilip Mookherjee kifejtik, hogy a decentralizáció politikai és gazdasági dimenzióban is számos előnnyel járhat. Politikai dimenzióban autonómia érzetet adhat a lakosságnak, elősegítheti a társadalmi rend fenntartását az állami legitimitás növelésén keresztül, illetve csökkenheti a szeparatista nyomásgyakorlást. Gazdasági tekintetben pedig biztosíthatja a helyi közjavak lakossági igényekhez igazított kínálatát, tehát a helyi igények iránti fogékonyságot (responsiveness) a döntéshozók részéről, illetve elszámoltathatóságot
(accountability) és ezen keresztül a korrupció minimalizálását, valamit az „elit csapda”elkerülését.
A decentralizáció és a fogékonyság közötti összefüggést a szerzők a klasszikus föderalizmus elméletével magyarázzák. Eszerint a centralizált kormányzatok nem képesek megfelelően differenciálni a lakossági igények tekintetében a helyi és a központi szintek közötti információáramlás magas költségei miatt. A decentralizáció melletti érv ennek megfelelően az, hogy a helyi döntéshozók az információáramlás alacsonyabb költségeinek köszönhetően jobban informáltak a helyi preferenciákról, tehát tájékozottabbak az általánostól eltérő, heterogén helyi igények tekintetében. Bardhan és Mookherjee ugyanakkor arra is felhívja a figyelmünket, hogy a decentralizáció nem kínál univerzális receptet a fejlődők problémáinak megoldására, ugyanis számos buktatót rejt magában. Ezek közé sorolhatjuk a döntéshozatali koordináció nehézségeit a helyi és központi szint között, a méretgazdaságosság előnyeinek elvesztését, a helyi önkormányzatok laza költségvetési korlátját és túlköltekezését, vagy éppenséggel a helyi kormányzatok hatásköre és anyagi forrásai közötti disszonanciát, valamint a korrupció növekedésének veszélyét.”

Itt álljunk meg egy pillanatra! Ugyancsak kitérnék arra miért nem valósult meg ez Svájcban,-szerintem. Ez a „WIR”-nek köszönhető, Svájc másodlagos pénzének. Még a korrupció is megállítható vele! Nem tudják kivinni az országból, mivel sehol másutt nem fogadják el… ;)
A túlköltekezés ellen is gyógyszer, mert a közalkalmazottak és közfoglalkoztatottak bérének jelentős részét abból lehetne fizetni, illetve kiegészíthetők lennének ezzel a pénzzel a dolgozók bére. És hogy miért nem lenne deficites a piac? Mert nincs rajta kamat, mint a forinton.
Azt hiszem, nem lenne kérdés ezek után, hogy az Alapjövedelem bevezethető vagy sem. Senkinek sem lenne az a kérdése, hogy „miből”?

„Bardhan és Mookhejree szerint ahhoz, hogy a decentralizáció valóban a szegénység csökkenését eredményezze, több feltételnek is teljesülnie kell. Ezek közé sorolható a tanult és politikai értelemben tudatos lakosság, a radikális gazdasági és társadalmi státuszbeli különbségek hiánya az adott államon belül, érvényben lévő jogrend, szabad és tisztességes, alkotmányos előírások alapján lebonyolított választások, amelyek megfelelő versenyhelyzetet teremtenek a pártok és jelöltek számára, hosszú távú érdekeket képviselő pártok, megbízható információcsatornák a lakosság irányába, valamint megfelelő formális és informális értékelő mechanizmusok megléte.”

Most nagyjából mindenki megértette, mi az a decentralizált kormányzás és most nézzünk valami mást. Vizsgáljuk meg a demokráciát. Amíg nem olvastam a „Túl a demokrácián” című könyvet, Frank Karsten-től és Karel Bechman-tól, úgy gondoltam, van a demokrácia és van a diktatúra, más nem létezik. Aztán megértettem, hogy van más is. Van amivel nem értek egyet, mint például az írok Európai Unió ellenessége. Szerintem az EU egy nagyon jó dolog, függetlenül attól, hogy követnek el hibákat és valójában még gyerekcipőben jár, de nem kell leírni! Csak egy példa, Svájc Alkotmányát is 140-szer módosították, és íme, nagyon jól működik az ország. Sok mindent kell még tanulnunk és valójában folyamatosan tanulunk, mert egy örökké változó világban élünk.
Most viszont térjünk vissza a „demokráciához”, amit érdemes megfontolni…

„Eljött egy olyan politikai eszme ideje, amelyben a termelés és a szolidaritás nem a demokratikus diktatúrán alapul, hanem az emberek önkéntes együttműködésének az eredménye.
Sokan még mindig elhiszik, hogy a demokrácia egyenlő a szabadsággal. És sok szabadságszerető ember is még mindig úgy gondolja, hogy a szabadság növeléséhez vezető út a demokratikus folyamatokon át visz. A demokrácia sok bírálója biztos abban, hogy azt tökéletesíteni kell, de magukban a demokratikus elvekben nem látnak problémát.
A demokrácia a szabadság ellentéte – a demokráciának szinte az alapelvéből következik a szabadság egyre nagyobb korlátozása –, és nem is lehetséges megjavítani. A demokrácia kollektivista rendszer és elveiben hibás, akárcsak a szocializmus.”

„Talán az Olvasó is csalódott a politikusaiban és reménykedik, hogy majd jönnek jobbak. A könyv leírja, hogy valójában miért nem őket, hanem magát a demokráciát kell okolni. A politikusokat nem szabad komolyan vennünk, hanem inkább nevetnünk kell rajtuk. Ez aláássa legitimitásukat és hatalmukat. A demokrácia olyan politikusokat termel ki, akik többet ígérnek, mint amit teljesíteni tudnak, mivel a legtöbbet ígérő politikusok nyerik a választásokat. Miért kellene ezért őket hibáztatni? És mivel a demokratikus politikusok tudják, hogy csak ideiglenes a hatalmuk, a lehetőségeknél többet költenek, többet adóztatnak, és több kölcsönt vesznek fel, tudva, hogy utódaiknak (vagyis inkább a jövő generációknak) kell majd állniuk a számlát. És különben is, mások pénzét költik. Miért is várnánk el mást tőlük? Ön vajon másképp viselkedne képviselőként? Kétlem.”

1. mítosz

Minden szavazat számít

Szavazáskor a szabadságunkról való lemondásért cserébe a befolyás illúzióját kapjuk. A hatalmon lévők természetesen egyfolytában a szavazásra buzdítják a választókat. Mindig nyomatékosítják, hogy a szavazás révén az ember beleszólhat a kormányzat politikájába. Valójában csak az számít, hogy a magas részvétel egyfajta jóváhagyást, erkölcsi támogatást ad nekik az emberek feletti hatalom gyakorlására.

2. mítosz

A demokrácia a nép hatalma

Nem a „nép akarata”, hanem a politikusoknak a profi lobbisták, érdekcsoportok és aktivisták által ösztönzött akarata érvényesül a demokráciában. Ráadásul a politikusok hatalma sokkal tovább ér, mint a parlamentben vagy a kormányzatban folytatott tevékenységük. Ha a polgárok kiszavazzák őket a hivatalukból, gyakran jó állást kapnak a számtalan, az állammal közeli kapcsolatot ápoló szervezet egyikében. Ilyenek a tévétársaságok, a szakszervezetek, az egyetemek, az NGO-k, a lobbi csoportok, az elemzőcégek és a tanácsadó cégek ezrei, melyek úgy élősködnek az államon, mint a penész a rothadó fatörzsön. Más szóval a hatalomváltás nem feltétlenül jelent változást azok személyében, akiknek a kezében az igazi hatalom összpontosul. A demokratikus számon kérhetőség sokkal korlátozottabb, mint ahogy látszik.

3. mítosz

A többségnek igaza van

Nem lehet valami erkölcsileg helyes vagy jó pusztán azért, mert sokan pártolják azt. Gondoljunk csak azokra a kollektív bűnökre, amelyeket az emberek a múltban elkövettek. A rabszolgatartást vagy zsidók üldözését valaha a legtöbben teljesen elfogadhatónak tartották. Nézzünk szembe azzal, hogy az embereket szavazáskor többnyire az önérdekük vezérli! Arra a pártra szavaznak, amelyiktől a legtöbb előnyt várják saját maguk számára. Tudják, hogy a kapott juttatások költségét mindenki, közösen állja. Ez helyes vagy kívánatos? A kellemetlen igazság az, hogy az emberek leginkább azért kedvelik a demokráciát, mert azt remélik, hogy majd a többséghez tartoznak, és így részesedhetnek a többiek vagyonából elrabolt zsákmányból. Azt remélik, hogy a terheiket megoszthatják másokkal, a kapott juttatásokat pedig mások fizetik. Ez meglehetősen szemben áll az erkölcsös viselkedéssel. Egy demokráciában az erkölcsi megfontolásokat a többség akarata felülbírálja. A mennyiség győz a minőség felett: az erkölcsi megfontolások és a józanész nem számít azoknak az embereknek a számával szemben, akik valamit el akarnak érni.

4. mítosz

A demokrácia politikailag semleges

Az Amerikai Forradalmat a telepeseknek az anyaország, Nagy-Britannia által kivetett adók elleni lázadása indította el. Az Egyesült Államok alapítói a demokráciát éppen annyira kedvelték, mint a magas adókat, azaz semennyire sem. A „demokrácia” szó sehol sem szerepel az amerikai Függetlenségi Nyilatkozatban és az Alkotmányban. Az Egyesült Államokban a XIX. század során a háborús időket leszámítva az adóteher néhány százalék volt csupán. Jövedelemadó nem is létezett, sőt azt az Alkotmány tiltotta is. Azonban ahogy az ország államok decentralizált szövetségéből nemzeti képviseleti demokráciává alakult, az állam hatalma folyamatosan nőtt. Így például 1913-ban bevezették a jövedelemadót, és létrehozták a Federal Reserve rendszert.

5. mítosz

A demokrácia jóléthez vezet

Sok demokratikus ország gazdag, ezért az emberek sokszor azt hiszik, hogy a jóléthez szükséges a demokrácia. Valójában ennek az ellentéte igaz. A demokrácia nem jóléthez vezet, ha nem megsemmisíti a vagyont. Jólét akkor jön létre, ha az emberek jogait – különösen a tulajdonjogokat – megfelelően védik. Másképpen szólva, jólét akkor alakul ki, amikor az emberek birtokolhatják munkájuk gyümölcseit. Az ilyen helyzet arra ösztönzi az embereket, hogy keményen dolgozzanak, vállaljanak kockázatot és a hozzáférhető erőforrásokat hatékonyan használják fel. A demokrácia a polgárokat arra ösztönzi, hogy a többiek kárára jussanak előnyökhöz – vagy, hogy terheiket mások vállára rakják. A politikusok számára nemcsak a túlköltekezésre erős a késztetés, hanem arra is, hogy maguk számára annyit harácsoljanak össze, amennyit csak tudnak, amíg a „közpénzek” rájuk vannak bízva. Ha ugyanis kikerülnek a hatalomból, már nem tudják magukat olyan könnyedén gazdagítani. Ez a rendszer katasztrofális a gazdaságra nézve. Hogy pontosan mennyire az, még nem ismerték fel teljesen az emberek. A demokratikus államok által a múltban elkövetett költekezés számlája még nagyrészt kifizetetlen. A hatóságok a gazdaság visszaesését úgy kezelik, ahogy azt elvárhatjuk a demokratikus politikusoktól: még több pénzt hoznak létre mesterségesen és pumpálnak be a gazdaságba (miközben a „szabad piacot” vagy a „spekulánsokat” okolják a válságért). Azért teszik ezt, mert a szavazók ezt várják tőlük. Azt akarják, hogy a buli addig tartson, ameddig csak lehet – a politikusok pedig teljesítik a vágyaikat, mert az újraválasztásra hajtanak. Az amerikai író és politikus, Benjamin Franklin már a XVIII. században látta a problémát. „Amint az emberek rájönnek, hogy pénzt szavazhatnak meg saját maguknak, az a köztársaság végét jelenti” – írta. A pénznyomda beindítása általában nyújt némi vigaszt, de csak ideiglenesen. Most úgy tűnik, hogy elértük azt a pontot, ahol már nem tudunk újabb lufit fújni anélkül, hogy a rendszert romba ne döntenénk. A hatóságok már nem tudják, mit tehetnének. Ha még több pénzt nyomtatnának, azzal megkockáztatnák az infláció elszabadulást, az 1920-as évek Németországában vagy a közelmúltban Zimbabwéban átélt hiperinflációt. Ugyanakkor nem merik abbahagyni a gazdaság élénkítését, mivel az recessziót okozna és a választók azt nem szeretik. Röviden, a rendszerben patthelyzet alakult ki. Az államok többé nem tudják fenntartani az általuk létrehozott illúziót, de nem is tudnak lemondani arról. Láthatjuk tehát, hogy a demokrácia nem jóléthez vezet, hanem folytonos inflációhoz és recesszióhoz az összes járulékos bizonytalansággal együtt. Mi lehet az alternatíva? A demokratikus költekezés megállításának módja a magántulajdon tiszteletének visszaállítása. Ha minden gazda saját földdel rendelkezik, gondoskodnak róla, hogy nem legyen túllegeltetés. Ha mindenki megtarthatja munkájának gyümölcseit, tesznek arról, hogy az erőforrásaik ne menjenek veszendőbe. Ezt azt is jelenti, hogy a pénzügyi rendszert ki kell venni a politikusok kezéből. A pénzügyi rendszernek, mint minden gazdasági tevékenységnek újra a szabad piac részévé kell válnia. Meg kell engedni, hogy bárki saját pénzt bocsájthasson ki vagy meghatározza, milyen fizetőeszközt fogad el. A szabad piac mechanizmusai megakadályoznák, hogy újabb lufik fújódjanak – vagy legalábbis nem akkorák, amekkorákat az állam által manipulált pénzügyi rendszer révén megtapasztaltunk. Sokak számára rémületesnek tűnhet egy szabad piaci pénzügyi rendszer gondolata. A történelem során azonban sokkal inkább ez volt a jellemző, mint az ellentéte. És segíthet felismerni, hogy gazdagságunk – a manapság élvezett életszínvonal – semmi másból nem állhat, mint amit termelő emberként előállítunk vagy előállítottunk valódi termékek és szolgáltatások formájában. Sem többől, sem kevesebből. Ezen a tényen nem változtathat a demokratikus államok összes trükkje és káprázata sem, amit a papírpénzük segítségével valaha bevetettek.

6. mítosz

A demokrácia szükséges a javak igazságos elosztásához és a szegények megsegítéséhez

A lobbi csoportok véget nem érő küzdelmet folytatnak a támogatásokért, az előjogokért és a megbízásokért. Mindenki a „köz”pénzeket tartalmazó tálból akar enni. Sokan attól félnek, hogy ha az oktatást, az egészségügyet, a tömegközlekedést, a lakhatást, stb. kitennénk a „szabad piac erőinek”, akkor ezeknek a szolgáltatásoknak az igénybe vételét a szegények nem engedhetnék meg maguknak. Ezzel szemben a szabad piac valójában igen jól gondoskodik a szegényekről. Vegyük a bevásárlóközpontokat, amelyek a legfontosabb szükségletünkről, az élelmiszerről gondoskodnak. Jó minőségű termékeket kínálnak olcsón, széles választékban. Az innováció és a verseny révén a szabad piac lehetővé tette az alacsonyabb jövedelmű csoportok, például a gyári munkások vagy a diákok számára olyan javak élvezetét, mint az autók, a személyi számítógépek és a légi közlekedés, amelyeket régebben csak a gazdagok engedhettek meg maguknak. Ha az idősekről való gondoskodást ugyanúgy szerveznénk meg, mint a bevásárlóközpontok működését, azaz állami beavatkozás nélkül, vajon nem tapasztalnánk hasonló eredményeket? Az idősek és rokonaik eldönthetnék, hogy milyen szolgáltatásra van szükségük, milyen áron. Sokkal nagyobb beleszólásuk lenne abba, hogy milyen gondoskodást kapnak és azért mennyit fizetnek. Vajon a színvonal nem esne, ha az állam többé nem avatkozna be az iskolák, a kórházak és az ellátó szektor működésébe? Éppen ellenkezőleg. Milyen lenne a színvonal a közértekben, ha az állami iskolákhoz hasonlóan működtetnék őket? Nem várhatjuk, hogy néhány „szakértő” a fővárosban hatékonyan irányítson olyan nagy és összetett területeket, mint az oktatás vagy az egészségügy. Vég nélküli reformjaikkal, rendeleteikkel, bizottságaikkal, kiadványaikkal, irányelveikkel, útmutatásaikkal és leépítéseikkel nem produkálnak mást, csak egyre nagyobb bürokráciát. Az igazi szakértők az iskolákban és a kórházakban vannak. Ők tudják a legtöbbet a szakterületükről és leginkább ők alkalmasak hatékonyan megszervezni a saját munkájukat. Ha pedig nem teljesítenek jól, egyszerűen nem maradnak talpon a szabad piacon. Ezért az állami beavatkozástól mentesen az oktatás és az egészségügy színvonala nem hogy romlana, hanem javulna. A bürokrácia, a várólisták és a túlzsúfolt osztálytermek eltűnnének. Éppen úgy, ahogy nem nagyon találunk rossz élelmiszert árusító, koszos bevásárlóközpontot vagy féléves várólistával rendelkező szemészt sem a szabad piacon. Az ilyenek egyszerűen nem élnének meg. Természetesen mindig vannak olyanok, akik képtelenek gondoskodni magukról. Nekik szükségük van a segítségre. Ehhez azonban semmi szükség a demokratikus rendszerünkre jellemző hatalmas újraelosztó gépezet felépítésére. Magánkézben lévő jótékonysági szervezetek gondoskodhatnak a rászorulókról – és persze bárki, aki segíteni szeretne. Az a feltételezés, hogy a szegények és a rászorulók megsegítése miatt van szükség a demokráciára csak ködösítés azok részéről, akik hasznot húznak az újraelosztásból.

7. mítosz

A demokrácia szükséges a békés egymás mellett éléshez

A demokrácia olyan, mint egy tömött busz, amelyen az utasoknak közösen kell eldönteniük, hogy a sofőr merre menjen. A liberálisok San Franciscora szavaznak, a konzervatívok Dallast szeretnék inkább, a libertáriusok Las Vegasba mennének, a zöldek Woodstockba, a többiek pedig száz másik irányba indulnának. Végül a busz olyan helyre érkezik meg, ahová szinte senki sem akar utazni. Még ha a sofőr önzetlenül meghallgatja is az utasok kéréseit, képtelen teljesíteni az összeset. Csak egy busszal rendelkezik, kívánság viszont annyi van, ahány utas. Emiatt történik az is, hogy a politikai színtéren megjelenő új szereplők, akiket kezdetben megmentőként üdvözölnek, végül mindig csalódást okoznak. Egyetlen politikus sem képes megvalósítani a lehetetlent. A „nekünk sikerülhet!” jelszóból végül a lemondó, „mégsem sikerült” megállapítás lesz. A világ legokosabb embere sem tud kielégíteni ellentétes kívánalmakat. A busz problémájára egyszerű a megoldás. Hagyjuk az embereket, döntsék el maguk, hová akarnak utazni és hogy kivel. Dönthessék el, hogyan kívánnak élni, oldhassák meg a saját problémáikat, hozhassák létre a saját csoportjaikat. Hadd döntsék el, mit tesznek a testükkel, az eszükkel és a pénzükkel. Sok politikai „probléma” csodás módon eltűnne. A demokráciában azonban éppen az ellenkezője történik. A rendszer arra ösztönzi az embereket, hogy egyéni nézeteiket olyan kollektív célokká alakítsák, amelyek megvalósításán mindenkinek dolgoznia kell. Kifizetődő, ha csoportunkat gyengének, hátrányos helyzetűnek, jogfosztottnak, vagy hátrányos megkülönböztetés áldozatának állítjuk be. Ez további ürügyet ad az állami támogatások követeléséhez, az államnak pedig érvként szolgál a létének az igazolására és hogy a kért támogatást a „társadalmi igazságosság” nevében adhassa meg. Vajon ez egy jó szándékú, szolidáris vagy inkább egy emberellenes, élősködő rendszer?

8. mítosz

A demokrácia elengedhetetlen a közösséghez való tartozás érzésének kialakulásához

A demokrácia elengedhetetlen a közösséghez való tartozás érzésének kialakulásához. A demokráciában tehát minden véleménykülönbség a hatalomért, az erőforrásokért folyó háborúvá fajul, amelynek a végén az egyik csoport nyer az összes többi kárára. Mindenki követelésekkel bombázza az államot, az pedig kényszeríti a többieket e követelések teljesítésére. Aligha lehetne máshogy, hiszen az állam végső soron nem más, mint a hatalom olyan eszköze, amelyik a kényszerítés elvén működik. Az emberek gondolkodása, mára annyira „demokratizálódott”, hogy fel sem ismerik, valójában mennyire társadalomellenesek a gondolataik és a tetteik. Manapság bárki, aki sportklubot, kulturális eseményt, napközi otthont, környezetvédelmi szervezetet, stb. hozna létre, az előbb megpróbál valamilyen támogatást szerezni a helyi önkormányzattól vagy az államtól. Más szóval azt szeretnék, ha a hobbijuk költségeit mások állnák. És ez persze nem is teljesen logikátlan hozzáállás, hiszen ha valaki nem vesz részt a játékban, neki kell fizetnie mások hobbiját és cserébe nem kap semmit. Ennek azonban nem sok köze van ahhoz a közösségi eszményképhez, amit az emberek általában a demokráciához kötnek. Inkább arról van szó, hogy az erősebb győz az adózsákmányért folyó küzdelemben. A demokrácia olyan szervezet, ahol a tagság kötelező. Az igazi közösségek önkéntes részvételen alapulnak.

9. mítosz

A demokrácia egyenlő a szabadsággal és toleranciával

A demokráciával kapcsolatos egyik legmakacsabb tévhit az, hogy egyenlő a „szabadsággal”. Sokak számára „a szabadság és a demokrácia” úgy összetartoznak, mint a Hold és a csillagok. Valójában azonban a szabadság és a demokrácia ellentétesek. A demokráciában mindenkinek alá kell vetnie magát a kormány döntéseinek. A tény, hogy a kormányt a többség választja, lényegtelen. A kényszerítés függetlenül attól, hogy a többség vagy egy egyszemélyi uralkodó gyakorolja. A demokráciában senki sem menekülhet a kormány döntései elől. Ha nem engedelmeskedik valaki, megbüntetik, és ha nem hajlandó kifizetni a büntetést, börtönbe vetik. Ilyen egyszerű. Próbálnánk csak nem befizetni egy közlekedési bírságot! Vagy az adónkat. Ebből a szempontból semmilyen alapvető különbség nincs a demokrácia és a diktatúra között. Arisztotelész számára, akinek idejében a demokráciát még nem avatták szentté, ez magától értetődő volt. Ezt írta: „A korlátlan demokrácia, az oligarchiához hasonlóan nem más, mint sokak zsarnoksága.”

És így tovább, és így tovább… Érdemes elolvasni a könyvet, ez csak egy kis ízelítő volt. A mítoszok után, amiből van még néhány az írok kitérnek Svájcra és azon belül a decentralizált kormányzásra, amely valóban nagy szerepet játszik a helyi gazdaság fejlődésében és igazi közösség építésben. A valódi demokrácia alulról való felépítésében.